Péter Vladimir pályafutása során nagyjából mindent elért, amit képzőművész elérhet: Munkácsy-díjas, Érdemes Művész, aki megkapta a Köztársasági Érdemrendet, akadémikus, tanszékvezető professzor, nemzetközi díjak nyertese, kiállított a Nemzeti Galériában. Igaz, a nagy sikerek mögött ott van egy szertefoszlott álom is. Ötvösművész lett, pedig egész gyermek- és kamaszkorában szobrász szeretett volna lenni. Több nekifutásra sem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára.

A művész fejét ingatja, amikor nagy sikereit emlegetem: „Nagy sikernek nem nevezném, amit elértem, legfeljebb, azt, hogy saját kis kócerájomban mindig azt csinálhattam, amit szerettem. Nem kényszerültem kompromisszumokra, nem kellett olyasmit vállalnom, ami nem volt ínyemre.” Mint mondja, az idők folyamán úgyis elmosódott a különbség az ötvös és a szobrász munkája között: egyszerűen tervezőművésznek tartja magát. Ma már úgy gondolja, hogy alighanem jól is járt azzal, hogy a művészeti középiskolából, a „Kisképzőből” nem a Képzőművészeti, hanem az Iparművészeti Főiskolába került.

„A Képzőművészeti elég savanyú volt a hatvanas évek második felében, úgyhogy nem vagyok biztos abban, hogy boldog lettem volna azzal, amit ott tanítottak. Meg hogy ők olyan boldogok lettek volna velem. Az Iparra rögtön felvettek, kiderült, hogy ott azt csinálok, amit akarok, és ha az ember dolgozott, akkor annak a tanárok örültek.”

Péter Vladimir tehát ötvösművész lett, hamar kialakult összetéveszthetetlen egyedi stílusa, sorjáztak keze alól a testre-venni hívogató ékszerek, simogatnivaló kisplasztikák. Alkotott szobrokat is: formabontókat, egyedieket. Ő készítette a Malév híres madarait, amelyek többsége megsemmisült, de a maradék szerencsére ott röpköd a Klauzál csarnok légterében. A New York-palota bárjában festett szoborcsoportja állt. Azt meg elmosta a talajvíz. A Kentaur és az ő múzsája a Holló utca és a Madách sugárút sarkán tehát nem csak Erzsébetvárosnak fontos, a művésznek is: egy kezének ujjain számlálja fellelhető köztéri alkotásait.

A Kentaur története? Azt mondja, nem túl érdekes. Visegrádon van egy épület. Több, mit ház, kevesebb, mint kastély. Annak csodálatos kertjében a szökőkútnál ez lett volna a központi figura. Csak hát, mire elkészült a szobor, tönkrement a vevő. Azután egy másik kastélyba került, annak gazdag tulajdonosa egy óriási kintlevőséget várt, hogy megvegye a szobrot, amely addig is ott állt nála – évtizedekig. A mesés bevétel csak nem jött, ő viszont eltávozott. Hát, így érkezett meg végül a Kentaur és az ő Múzsája a Holló utcába.

A mester nagyon is ismerős itt. Édesanyja, Anna Margit, a kitűnő festőművész volt, akinek első férje és művésztársa Ámos Imre a II. világháborúban munkaszolgálatosként halt meg. Anyja a gettóból éppen szabadulva a Dohány utcában talált egy sötét, egyszobás alagsori lakást, Péter Vladimir azonban már egy szintén csak Dohány utcai műteremlakásban született, melynek korábbi tulajdonosa, Ferenczy Béni, a Százados úti művésztelepre költözött.

Aki arra született, annak az ötvenes évek lepusztult Erzsébetvárosa is művészetre inspiráló közeg volt. Igaz, az ország egyik legszebb szecessziós épületében, a Dob utcai iskolában volt kisdiák, és naponta láthatta a New York-, akkoriban Hungária-palota gyönyörűen mintázott kecskelábú kandelábertartó krampuszait. „A város tele van századfordulós épületplasztikákkal – ezek voltak az én impulzusaim” – mondja a művész.

Bár tizenéves korára elköltöztek, a rémesen lepusztult Holló utcába mégis visszajárt. Az itteni kézműves hagyományokból ugyanis megmaradt egy öntöde, és itt készültek a képzőművészeti középiskola diákjaként mintázott kisplasztikái, érmei. Egyszer majdnem hoppon maradt, pedig határidőre ígért valamit. A mester vissza akarta adni a munkát, mert megrendelése volt ezer rézkilincsre, a segédje meg otthagyta. Így hát Péter Vladimir állt be segédnek – érmeket önteni.

Ha úgy vesszük, a komolykodó kentaur – akinek nem biztos, hogy van nadrágja, van viszont büszkén viselt nadrágszíja – bizonyos értelemben hazatalált a Holló utca sarkán. Látszik, hogy kedves múzsája is megtalálta a helyét a hátán és jóltartja őt. A derűt árasztó kis szobor valójában ékszer: a zűrös, zaklatott bulinegyed egy forgalmas utcakereszteződésének ékszere.

Barát József