Kellér Dezső, a pesti kabaré óriása Erzsébetvárosban látta meg a napvilágot. Ráadásul nem a kerület belső részén, hanem Csikágóban, a Cserhát utca 14-ben, ahol Szücs Balázs kultúráért felelős alpolgármester a napokban avatta fel a legendás konferanszié emléktábláját.

„Több fontos dolog van, amiért Kellér Dezsőt külön is tisztelem”, mondta. „Az egyik a megszólítás módja. Kellér mindig a „mi” személyes névmást használta, jelezve, mivelünk, pestiekkel vállal közösséget. A másik, hogy az ötvenes-hatvanas években tőle tudjuk, hogy a humor komoly dolog. Humor csak akkor létezhet, ha kimondjuk az igazságot, akkor is, ha veszélyes, tilos. Kellérnek elég volt a hangsúly, az ironikus félmosoly, hogy a szövegnek kettős értelmet adjon.”

Közönsége úgy emlékszik rá, hogy Kellér sosem volt „vicces”, harsány. Viszont méretre szabott öltönyben járt, megjelenésével is jelezve polgári mivoltát. Mértéktartó volt, óvatos és okos. Nevetni tanított félelmes időkben, mikor ez mutatvány volt. Jellegzetes tartása védjegy volt: Jobbjával mindig a függönyt fogta egy fotós tanácsára, mert nem tudta hova tenni a kezét. A függöny biztonságot adott.

A meghívott színművész, Kovács András remek portrét rajzolva idézett a híres Kellér szövegekből. Kellér újságíróként kezdte, mint bátyja, a szintén kiváló Kellér Andor. Kellér műfaja azonban nem az írott sajtó volt, hanem a humoreszk, a konferansz. Fénykora nehéz időkben jött el, a háború, a munkaszolgálat után a rázós ötvenes években, s legfőképp a Kádár-korban. Bejátszhatta fél Budapestet. Az idők során tucatnyi helyen lépett fel a Blaha Lujza Színháztól a Terézkörúti Színpadon át a Kamara Varietéig, a Vidám Színpadig. Az új médium, a tévé már nem az ő világa volt. Jött Hofi, jöttek az újak. Létezett egy Különleges színészmúzeum című produkció, művészek beszéltek pályájukról.  Ő is megszólalt, persze ironikusan. „Engem akkor méltassanak, amikor még vagyok, mert ha már nem leszek, nem tudom annyira élvezni… és legyen szabad beleszólnom magamba. Ha ugyanis valaki ismer engem, az én vagyok.”

Zseniális nyelvi nyomok maradtak utána. A „maszek” szó (magán-szektor) például Kellér találmánya. Ő találta ki a Salamon Béla által játszott Pomócsi bácsi figuráját is, aki évtizedek távolából kiált felénk ma is: „ha én egyszer kinyitom a számat.” De sosem nyitja ki.

Kellér 1986-ban ment el, ősszel lesz halálának negyvenedik évfordulója. Ha van valami, ami Erzsébetváros világához tartozik, az Kellér Dezső munkássága. A rokonság nevében Demeter Tamás másodunokatestvér köszönte meg Erzsébetvárosnak az emléktáblát. Megemlítette Kellér feleségét, Major Ida színésznőt, bábművészt, Böbe Baba hangját is. Szépen éltek. Ők tudták igazán, „mi újság a Futrinka utcában.”
 

Buják Attila

1962 szilvesztere. Rátonyi Róbert (balra), Honthy Hanna és Kellér Dezső. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán