Surányi András 1952-ben született, a Csányi utca 7-ben egy szoba-konyhás lakásban lakott az édesanyjával, a Kazinczy utcai általános iskolába járt, s 16 éves koráig élt a kerületben. Gyerekkorának minden emléke ide köti, s ha sétálni vágyik, ma is gyakran visszatér gyermekkora helyszíneire. Számára ezért is itt van „a világ közepe”. Könyvében a Klauzál tér Közép-Európa metaforája is. A kultúrák találkozása: „Rengetegféle ember lakott itt összezsúfolva: zsidók és keresztények, svábok, romák, románok. Vidékről betelepülő napszámosok, egykori nagypolgárok, kiskereskedők és segédmunkások. Nagyon különböző életmódokba láttam bele. A Klauzál tér és környéke megőrizte a történelmi pusztítások és üldöztetések nyomait. És a hely szelleme nyomot hagyott az itt élők sorsában is.” – mondja az író.
András a Klauzál térre járt a többi gyerekkel focizni, s már akkor is tudta, hogy egykor itt volt a pesti gettó, s hogy a játszótér alatt tömegsírok vannak. A szülei is holokauszttúlélők voltak. Édesapját is a pesti gettóba hurcolták a családjával együtt, majd innen deportálták őket. Igaz, neki sikerült leugrania a vagonról, így menekült meg. Viszont húga és édesanyja a vonaton maradtak, és nem tértek vissza a haláltáborból. „Apám az egész családját elvesztette. Élete végéig várta haza őket, kutatott utánuk, és soha nem volt hajlandó a múltról beszélni.” – emlékezik András. Anyai nagymamája a nácik bevonulásakor a Hungária körúti Izraelita Aggok Házát vezette. Itt lakott az akkor még csak 13 éves lányával. A nagymama több mint hatszáz idős zsidó ember életét mentette meg az otthonban. „Ő egy fantasztikusan vakmerő nő volt – folytatja az író – az aggok házára vörös keresztes feliratokat festett, és ezzel sikerült visszatartania a nácikat. Ha jött valamelyik nyilas, közölte vele, hogy az előbb tárgyalt a német vezetéssel, s mindjárt visszajönnek. És ha kellett, „megvesztegette, lefizette őket”.
Az asszony hihetetlen lélekjelenlétének köszönhető, hogy az idősek többsége megmenekült. Életmentő tevékenységéért nem kapott soha semmilyen elismerést. Nem is vágyott rá. A nagymama orvosi egyetemre járt, tanári diplomát szerzett, ám polgári származása miatt a Rákosi-rendszerben csak varrónőként dolgozhatott. Soha nem panaszkodott emiatt. Szó nélkül viselte azt is, hogy a felszabadulás után az oroszok elfoglalták az aggok házát és laktanyává alakították át. „Neki és anyámnak is felajánlották a német állam kárpótlását, amit holokauszttúlélőknek fizettek. Egyikük sem fogadta el. Anyám azt mondta: „Úgysem tudják megfizetni a halottaimat.”
Surányi regényében sok a valóságos elemre épülő fikció, s főszereplője, Ákos, az író irodalmi alteregója. A múltidézés 1957. május 1-én kezdődik, amikor Kádár János szózatot intéz a Hősök terén összegyűlt tömegnek, s Kádár utolsó beszédéig, a rendszerváltásig követi a szereplők sorsát. A könyv a holokauszttúlélők és gyermekeiknek generációs története is. Ez a múlt Surányi egész életét, pályáját meghatározta, több mint 140 filmes mélyinterjút készített holokauszttúlélőkkel, számos dokumentumfilmet forgatott a témában, nagymamája alakját is megírta a Kaddis a megszületett gyermekekért című könyvében. A világ közepe azonban nem csak a holokauszt áldozatairól szól, hanem azokról is, akiket a történelem a bűnösök oldalára sodort: gyávaságból, félelemből résztvevői, néma tanúi lettek a borzalmaknak, és azután sokan ezzel a szégyennel élték le az életüket. A regény nem ítélkezik felettük sem. A világ közepe személyes leltár is: az idősödő író számvetése saját sorsával, nemzedékével, s válaszkeresés arra: vajon milyen világot hagynak örökül az utódoknak.
Sándor Zsuzsa
kép: konyvesmagazin.hu
