A botlatókövek állítása Németországból indult gyakorlat, emlékezve a háború, a népirtás civil áldozatira. Ezúttal az István utca 5. volt a botlatókő állítás színhelye. Eljöttek a családtagok, az unokák, unokatestvérek, magjelent Szücs Balázs alpolgármester és Kirschner Péter, a MAZSIKE (Magyar Zsidó Kulturális Egyesület) elnöke. Weisz Katóra, a ház egykori lakójára kevesen emlékeznek. Személyes emlékeik nem is lehetnek, a megjelent családtagok 1945, Kató halála után születtek. De tudtak róla, számontartották, családi beszélgetésekben szóba hozták. Deportálták, Bergen-Belsenben halt meg, mivel 1926-ban született, húszéves sem volt. Eltűnt az életükből jóvátehetetlenül.

A MAZSIKE, mint Kirschner Péter mondja, a botlatókő-állítást küldetésének tekinti. Ebben segítenek az élő, sokszor már távoli rokonok. A hangulat csöndes és szomorkás. A munkások rögzítik, gyöngéden megtisztítják a járdára helyezett rézlapocskát.

Kirschner Péter verset olvas fel a költészet napján. Kiss József zsidó származású költő írta 1867-ben a zsidó emancipációra emlékezve, az új hazát elnyerő zsidóság ünnepére. Szücs Balázs szól néhány vigasztaló szót. Méltatja a MAZSIKE elkötelezettségét. Felhívja a figyelmet a világ baljós változásaira. A veszély ma sem múlt el, ordas eszmék változatlanul felbukkannak. A rokonok is megszólalnak. Többségük tisztes korú hölgy. Kató, ha élne, kilencvenkilenc lenne. Emléke hazatért.

 Buják Attila