Ezeket a különlegesen idős, vagy szép ritka példányokat külön kezelési terv szerint ápolják. A fák gyökérnyakát, törzsét alaposan megvizsgálták, lombozatukat szükség esetén drónnal is megfigyelték. Dr. Takács Dániel, a kerület főtájépítésze megerősítette: a védett fák kezeléséről naplót vezetnek. A rendelet szerint bárki kérheti egy fa védetté nyilvánítását, amiről szakértői bizottság dönt majd. Lapunk munkatársai kedvenc fáikról, a fák és az emberek közös történetéről írtak.   

Erzsébetváros legöregebb fája

Valamikor a XIX. század végén ültettek egy platánt a Városligeti fasor, a Rottenbiller és a Damjanich utca által határolt háromszögben. Vigyáztak rá, megkímélték az elemektől, megvédték az emberektől és miközben körbeépítettek, túlélte a nagy háborút, majd a másodikat is. Most egy bölcsőde, óvoda, iskola és zeneiskola között áll. Amikor gyereknapon ott jártam, kisiskolások társasjátékoztak a lombja alatt.

Hogy is mondta Szűcsné Tihanyi Gyöngyi, Julianna Gimnáziuma, Általános Iskolája és Csipkebokor Óvodája főigazgató asszonya? „A platán adja az életet, az árnyékot és a zöldet.” Ez a 150 éves fa megvan 30 méter magas is, lombkoronájának átmérője 22 méteres, és Farkas Ágnes favizsgáló és faápoló szakmérnök szerint bármeddig elélhet. Erős a törzse, ép a gyökérzete.

A Fasori Református Kollégiumnak óvodája, iskolája és gimnáziuma is van, s a platán közöttük áll.  Nem könnyű körbejárni, egy drónnal felülről is körbefényképezték, lentről talán az óvoda udvarából lehet igazán látni, vagy ha felmegyünk az iskola második emeletére.

A viharok persze ezt az óriást sem kímélik, néha rendesen megtépázzák az ágait. Öt éve különösen veszélyesnek látszott a helyzet. Attól lehetett tartani, hogy hirtelen törnek le az ágak, s megsérülhetnek a gyerekek. A főigazgató asszony megkeresett egy hivatalos fadoktor céget, amelynek munkatársai 16 oldalas szakvéleményt írtak, majd kerestek egy faápoló céget, akik a szakvélemény alapján leápolták, megmetszették a fát. Akkor 15 millió forintra mondták az eszmei értékét. Persze, ez csak egy becslés, mert nem nagyon lehet pénzben kifejezni, mennyit is ér egy ilyen öreg fa, amelyből Budapesten is kevés van. Takács Dániel főtájépítész szerint ökológiai értéke 40 közepes méretű fával felér. Kár, hogy miután 150 év alatt rendesen körbeépítették, nem lehet igazán rálátni. Ám az érem másik oldala, hogy éppen ezek a falak óvták meg. Meg is sérülhetett volna a háborús időkben, feldarabolhatták volna tűzifának, mint sok más kortársát. Ezt a fát a saját árnyéka védte meg, elbújtatták az iskolák. Ahogy a Julianna iskola pincéjében és a református templom tornyában 1944-ben két fasori lelki pásztor, Szabó Imre és Dobos Károly zsidó gyerekeket bújtattak, akik így élték túl a nyilas terrort.

A Julianna iskola 1926-ban épült a református gyülekezet kertjében, a holland királyi család pénzéből. Akkor még hercegnő volt Julianna, aki később királynő lett, majd legidősebb lányának adta át a trónt és 2004-ben elhunyt. Emlékét itt Budapesten megőrizték, és amikor az államosítás (1948) után 46 évvel a reformátusoké lett az iskola, az visszakapta a nevét. És persze a platánját is, amely immár az egybenyitott óvoda-iskola-gimnázium udvarán áll.                                                       

Dalia László

Bölcsen hallgat a Százház utca öreg platánja 

Ha a Murányi utca felől érkezünk, balra fordulva a Százház utca sarkán, lassan elhal a Thököly dübörgése, másik világban járunk. Nagy a csend. Jobb oldalon park, játszótér, kutyafuttató egy lebontott sportcsarnok helyén. Sok mindent terveztek ide, végül a legjobb megoldást választották: a macskaköves utcában a romos házak helyén meghagyták a zöldet, kéttucat új fát ültettek ide. A Százház utca és környéke százötven éves legenda. Maga a negyed (Aréna út, Murányi, Jobbágy utca, Verseny utca) „tortaszelet formájú háromszög”, nem tartozik a Csikágóhoz, mégis Csikágóbb a Csikágónál. Ne tagadjuk, híre sosem volt makulátlan. Az építési szándék sem ezt célozta.

Pest felfutásának kezdetén egy amerikai üzleti kapcsolatokkal rendelkező vállalkozó 1875-ben megvásárolta a telket Ocker Márton virágkertésztől. Ocker rózsaültetvényekben utazott. Az építtető el is híresztelte, „ide 100 olcsó házat épít.” Százházat. Fel is húzott pár tucat alacsony komfortfokozatú bérházat a Keleti környékére tóduló iparosoknak, kis-egzisztenciáknak. A terv kisiklott. A kis alapterületű „lavóros lakásokat” a kispolgári bérlők elhagyták, a környék leromlott, beköszöntött az utcába a „jasszvilág”. A zsúfolt lakásokban gyakran pusztított járvány, fertőzés, TBC, kosz, alkohol, terjedt a nagyvárosi bűnözés, főleg a prostitúció. A pályaudvar környékét eluralták a nőfuttató „májerek”, erőszaktól sem riadva vissza. Az épületeket annyira elhanyagolták, hogy jobb híján a lakók maguk tatarozták őket, bontottak, ráépítettek, téglát loptak. Állam és törvény kivonult innen. Nem véletlen, hogy 1956-ban az Aréna-Thököly sarok volt a „rettenetes sarok”, a százház utcai felkelő csoport fészke. A nyugati sajtóban hírük volt, gyakran jártak itt olasz, francia újságírók. A legtöbb tankot nem a Corvin Köziek, hanem a Százház utcaiak lőtték ki. Mivel a sittről jól ismerték egymást, spanok voltak, keményen, fortélyosan és szervezetten harcoltak. A balhé végén nem kellett messze futni, aki nem disszidált, hazaballagott a Százház utcába. Tizenketten végezték siralomházban. De erre már kevesen emlékeznek. A Százház-telep régi épületeit mind felszámolták azóta.

Régi-régi légifelvételek szerint platánunk minimum 90 éve áll itt. Sok mindent látott. Meccs után, ha a Népstadionból áramlott kifelé a nép, a Verseny és a Százház utcán át haladt a Keleti felé. A lovasrendőr a Murányi utcánál várt minket, a Keletinél kezdődött a tömegoszlatás, ’56-ban a Százházból vitte a mentő a közeli Péterfybe a sebesülteket. A Thököly úti Fehér Ökörbe jártak a helyiek alumíniumtálcás menüre (Ld. Romhány: Ballada a Fehér Ökörről), a Stadion Bisztróban itták a drukkerek a sörüket. Egy platánban az a nagyszerű, hogy az árnyékot és a fényt szitálva szűri. Bölcsen hallgat, sokáig él.                                            

Buják Attila

A születésnapján hozzá mérte magát

Elsírta magát, amikor meglátogatta azt az öreg platánt a Nefelejcs utcában, amiről anyja annyit mesélt. A halála előtti utolsó éveiben ezen a fán kívül már csak arra a messzi erdélyi falura emlékezett, ahol gyerekkora legszebb éveit töltötte. Pedig nem ott született. Amikor korán árvaságra jutott, a rokonok Pestről elküldték a nagyanyjához. Néhány évvel később a nagymamája is meghalt. Anyját ezért másodszor is útnak indították: Erdélyből Pestre, ezúttal Paula nénihez, egy távoli rokonhoz.

Nevetségesnek érezte, hogy ott az udvaron ennyire elragadták az érzelmei. Hiszen ez csak egy fura fa. Még csak nem is a szokott duci, bő árnyékú platán, hanem egy felkopaszított szikár öregúr. Ahogy a japánakácok ágait kint az utcán, őt is megnyirbálták, azokat a troli miatt, őt pedig, hogy több fény jusson az udvarra, és a gangon több hely legyen. Anyja viszont még vézna, fiatal fácskaként ismerte meg.

Mesélte, hogy amikor szőkén, kócosan, dacosan megérkezett Paula nénihez, a kis platánról azonnal az otthoni kert jutott eszébe. „Úgy éreztem, többé már nem látom a verandánk előtti hatalmas diófát és az otthoni fenyveseket. Tündérország örökre elveszett” – merengett. Anyjának az a kis falu maradt a világ közepe. Ott gombászni járt, kalapot font, és később büszkén mesélte mindenkinek, hogy még az újságba is bekerült. A pesti rokonok egyszer egy szép fehér tornacipőt vittek neki ajándékba. Pont illett a lábára, le nem vette volna. Abban ment ki este harmatban a kútra, hát persze, hogy megcsúszott! Már elég nagy volt ahhoz, hogy angyalpózban elérje két oldalt a mohos köveket. Eltartott egy darabig, mire kikecmergett. De hős lett!

A kis falu után szűknek érezte a Nefelejcs utcai ház udvarát. A platánt mégis megszerette. A házban azt mesélték róla, hogy egy öreg szabó ültette, amikor a '30-as évek végén a jobb megélhetés reményében a Csikágóba költözött. Jó környék volt ez akkoriban, nyüzsgő, befogadó. Vasutasok, kisiparosok, kishivatalnokok, sokféle ember élt egymás mellett. Az udvaron mindig teregetett valaki. A szomszédasszonyok a gangon néha veszekedtek egymással. Anyja csendes lány volt, olvasni szeretett és a platánt figyelte. Évente egyszer, a születésnapján hozzámérte magát.

Teltek az évek, az udvarra nyíló lakások ajtajai közül néhány hosszú időre zárva maradt. Voltak, akik sosem tértek vissza. Paula néni nem beszélt róluk, de minden esztendőben egy napon gyertyát gyújtott.

Anyja felnőtt, férjhez ment, csak ritkán járt vissza látogatóba. A platánt olyankor mindig megcsodálta. Az egyre vastagabb törzset növesztő fa a biztos pontot jelentette neki. Amikor utoljára beszélgetett vele, anyja már sok mindenre nem emlékezett, de az öreg fát még mindig emlegette.

Anyja már nincs sehol, a ház újjászületett, ő maga is megváltozott. Egyedül a platán áll még mindig ott az udvaron.                                          

S. Takács Zsuzsanna

 Napsugaras árnyékuk ránk vetül

Vastag, tömör, helyenként göcsörtös, szürkés-barna törzseiket sokszor gyerekkezek simítják, óvodai csoportok körbeállva ölelik. Lenyűgöző égigérő magasságuk, széles lombkoronájuk. Őrként vigyázzák a Klauzál teret.

Súlyos titkok, százéves emlékek őrzői: a gyerekzsivaj kacajain kívül szakítások, egymásra találások, nagy beszélgetések, önmarcangolások, babák első lépéseinek éppúgy tanúi, mint vérengzéseknek. A zsidónegyed központjaként a gettóba zártak szenvedéseit, halálát ugyanúgy végigélték, mint az egykori 2-es villamos csengetéseit, a vásári forgatagot, a piaci hangulatot és a színházi, cirkuszi tapsokat. Az addigi Stephans Platz nevét 1874-ben István térre magyarosították, majd 1907-ben kapta meg Klauzál Gábor nevét. A Vásárcsarnok helyén, 1897-ig az István téri Színház, piac és cirkusz is működött, de lóvasút- és villamosállomás is volt itt. A Vásárcsarnok 1897-es megnyitásakor alakult ki igazán a környező utcák által körbefogott terület tér jellege. A zsidó negyed központi gettójaként Euró-pában a Klauzál tér volt az utolsó, amelyet felszabadítottak. A másfél éve teljesen felújított Klauzál téren helyet kapott a holokauszt meggyilkolt áldozataira emlékeztető emlékmű is.

A fák azóta is állnak, árnyékot adnak, átengedve a napsugarakat és a fényt, otthont adva madaraknak; évről évre virágoznak, lombjukat hullatják, majd újra kizöldülnek. Miközben fölénk magasodnak, mementói az új hangoknak is, az LGT Miénk itt a tér című száma is a Klauzál térről szól.

A fák tanúi a tesi órákra ideérkező diákoknak, a sportpályákon edzőknek, a pléden heverészőknek, az irodából egy kávére kiugróknak, a padokon szendvicset majszolóknak, a megpihenő turistáknak, a botladozó nyugdíjasoknak. Tanúi első csókoknak, könnyeknek, búcsúzásoknak és nagy találkozásoknak. Látnak hajléktalanokat, őket vegzálókat, másnapos partiarcokat, időseket és segítőiket, káromkodva kiabálókat, kutyafuttatós gazdikat és csaholó ebeiket. Sakk- és pingpong asztalnál játszókat, lelkiző tiniket, aggódó és nevető anyákat, babakocsis apákat, játszóterező gyerekeket, révedező tekinteteket.

A japánakác nem Japánból származik, Kína és Korea az őshazája. Vannak 200 évesnél is idősebb egyedek, a legnagyobbaknak hét méteres a törzskerületük, és akár 25 méterre is megnőnek. Érdemes felnézni rájuk, mindegyikünknél többet láttak. Titkaikat azonban megtartják maguknak.                             

Krausz Viktória

 Egy szobor három őre

A Janikovszky Park mélyén három hársfa magasodik, éppen az írónő szobra mögött. Hivatalos nevén „kislevelű hárs” (Tilia cordata), s nem csak a költői képzelet, de a botanikusok is „illatos óriás”-nak nevezik. Méltó, hogy hatalmas, árnyat adó, szép és illatos fák őrizzék Éva emlékét.

A hársfa kulturális jelentősége évezredekre nyúlik vissza. A germán és skandináv hagyományban a szerelem, a termékenység és a természet istennője szent fájaként tisztelték. Úgy tartották, hogy a hárs jókedvet, békét és védelmet hoz az embereknek. Fontos szerepet kapott a középkori német mondavilágban, a Nibelung-énekben és az első trubadúr, Walter von dr Vogelweide (1170-1230) is megénekelte.

A magyar történelemben Mátyás király visegrádi kertjében is virágzott, később pedig a Rákócziak és a Széchenyiek is nagy becsben tartották. A hagyomány szerint I. Rákóczi György egyik levelét így keltezte: „Kelt a száz hárs alatt”. Hazánk legöregebb példánya, a szőkedencsi hárs például már mintegy 700 éves. A nagycenki 2600 méteres hársfasort az 1750-es években telepítette gróf Széchenyi Antal és felesége, Barkóczy Zsuzsanna, és ma az ország egyik legszebb történelmi jelentőségű fasoraként tartják számon. 

A hárs a közösségi élet jelképe lett Európában, amely alatt gyűléseket tartottak, bíráskodtak. E hagyomány emlékét őrzik a német Linden, illetve a szláv Lipa szóból származó településnevek százai. A hárs rászolgált a közösség ragaszkodására: virágát évszázadok óta gyűjtik gyógyteának, amelyet elsősorban megfázásos betegségek és lázas állapotok enyhítésére használnak. Illatos virágai a méhek kedvencei, a belőlük készült hársméz pedig a magyar méhészet egyik legértékesebb terméke.

A Janikovszky Park hársfái tehát évszázadok történeteit, legendáit és emberi emlékeit hordozzák magukban. Árnyékukkal, illatukkal és védő jelenlétükkel ugyanazt a szerepet töltik be, mint elődeik egykor: menedéket és találkozási pontot kínálnak a közösség számára. Talán ezért is illenek olyan jól Janikovszky Éva szobrához.

Dombi Gábor

A magonc három óriása

Ahol a gesztenyefák és a tölgyek szegélyezik az utat, a hangos és forgalmas Erzsébetváros közepén megbújik egy igazi, zöld sziget. Rigók, cinegék és dolmányos varjak tanyáznak a fák ágain, az óvodások itatják-etetik a madarakat, paradicsomot és salátát nevelnek a saját kis ágyásaikban. Itt, a Magonc óvoda udvarán lakik három hatalmas platánfa. Nem mindennapi fák ők sem: olyan szorosan nőttek egymás mellett, mintha egyetlen óriási fa három ága nyújtózna az ég felé.

A gyerekek elnevezték őket: a legvastagabbat Robusztusnak, ő áll középen. Mellette Cifra, a legmagasabb, akinek foltos a kérge. A legkisebbet, az óvoda épülete mellett állót, aki legközelebbről hallgatja a gyerekek titkait, Suttogónak hívják. Robusztus, Cifra és Suttogó nagyon szeretik az ovisokat. Tavasszal zöld levelekből fonnak hűvös sátrat a homokozó fölé, ősszel pedig zörgő levélszőnyeget terítenek a játszótérre.

A bátor Dani, a kíváncsi Lili és a jószívű Máté a fák legnagyobb barátai. Mindig hozzájuk szaladnak, mikor megérkeznek az oviba. Megölelik, megsimogatják kedvenceiket, és összegyűjtik a fák mindennapi ajándékait. – Nézzétek, Cifra megint ledobott egy kérget! – kiált fel Lili a kora nyári reggelen, és felemel egy kéregdarabot. – Nem fáj neki? – aggódik Dani. – Dehogy! – mondja Máté. – Cifra csak új ruhát kap, mint mi, ha kinőttük a régit. De nézzétek, milyen száraz a földjük! Szomjasak!

A gyerekek azonnal akcióba lépnek. Előveszik a színes kannákat, megtöltik őket vízzel, és óvatos léptekkel cipelik a három óriáshoz. – Tessék, Robusztus, ettől erős leszel te is, mint én! – mondja Dani, és a gyökerekhez locsolja a vizet. Lili Suttogót itatja meg, miközben megsimogatja a törzsét: – Nőj nagyra, szép Suttogó! Máté Cifrát öntözi meg friss vízzel, és így szól hozzá: – Ma csinálok csónakot abból a kéregből, amit adtál.

A fák hálásan zizegnek a gyerekeknek. A felnőttek csak a szél zúgását hallják, a gyerekek viszont értik a fák beszédét. Robusztus mély hangon köszöni meg a vizet, Cifra vidáman rázza a lombját, Suttogó pedig gyakran mesél titkokat a fészkében lakó madarakról. A kicsi dolmányos varjakról, akiket annyira félt a mamájuk, hogy bárki fejére rákoppint, ha a fiókái közelébe megy.

A Magonc óvodások minden nap vigyáznak a platánfákra. Amikor a Fadoktor bácsi megérkezik az óvodába, hogy megvizsgálja a platánok törzseit, elismerően mosolyog a gyerekekre: – Ezek a fák több mint százévesek, de olyan egészségesek, mintha suhancok lennének! Látszik, hogy nagyon szeretitek őket.

Dani, Lili és Máté büszkén fogják meg egymás kezét, és körbeölelik a fák törzsét. Tudták, hogy amíg ők vigyáznak Robusztusra, Cifrára és Suttogóra, addig a fák is vigyázni fognak rájuk, és hűvös árnyékot, friss levegőt adnak nekik a játékhoz.

Aki nem hiszi, járjon utána – éppen most is ott virulnak a Magonc óvoda udvarán!                 

Szusi